Újraolvasás, újra

Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében

Bár az Ady, Babits, Kosztolányi névsor kétségkívül modern irodalmunk ABC-je, Ady Endre helye csak látszólag stabil a kánonban. Elsősorban az oktatásban és a politikailag motivált irodalomértésben számít evidenciának, a tudományosan meglapozott értelmezésekben kevésbé. A költői életművet e berkekben gyakrabban tekintik az egocentrikus szereplíra, az anakronisztikus zsenitudat és a nyelvi instrumentalizmus állatorvosi lovának, mint a korszerű magyar literatúra reprezentánsának. A gond csak az, hogy az ezzel kapcsolatos vélemények többnyire alátámasztatlanok maradnak. Felületes pillantások és szállóigeszerű ítéletek helyett érdemes alaposabban elmélyedni Ady költészetében, mely a legalább nyolcvanöt esztendőn át – az 1990-es rendszerváltásig – tartó diadalútján nemcsak közönségfigyelmet, de számtalan értő elemzést és esszét is provokált. Bizonyára nem véletlenül. Elmélyült vizsgálatok azóta ritkábban jelentkeznek, pedig, részint a kánoni hely viszonylagos stabilitása és az Ady-életmű széles körű társadalmi jelenléte, részint a szövegek ma is érvényesülő esztétikai hatása, affektív és kognitív potenciálja, figyelmet ébresztő volta miatt is, igen nagy szükség volna rájuk. Az elutasítás és elfogadás reflektálatlan gesztusai és a napi árfolyamon átpolitizált szöveghasználat helyett valóban itt az ideje Ady ismételt újraolvasásának.

Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében

Herczeg Ákos azon kevés irodalomtudósok egyike, akik rendszeresen publikálnak Ady Endréről. Visszatérés a nyelvbe című könyve már csak azért is különös figyelmet érdemel, mert méltó terjedelemben és komplexitással tesz kísérletet Ady költészetének értelmezésére. A monográfia az Új Alföld Könyvek között, egy nagy múltú sorozat néhány esztendő előtt megindult új folyamában látott napvilágot. A 2019-es centenárium keltette érdeklődés még nem lanyhult el teljesen az életmű iránt. Minden adott tehát ahhoz, hogy a könyv figyelmes fogadtatásban részesüljön, s felkavarja az Ady-értés állóvizét. Nem kétséges azonban, hogy a monográfusnak hallatlan nehézségekkel kellett szembenéznie. Ezek közül a legfontosabb a módszertan kérdése: vajon milyen csoportosításban, milyen szempontrendszer alapján, és milyen szakmai krédóval kezdjen neki az integratív analízisnek?

Hogy a végén kezdjük: érdemes böngészgetni a kötet Versmutatóját (363–366.). Nemcsak a gyakorlati tájékozódás okán, hanem azért is, mert ily módon értékes információkhoz juthatunk a kánonon belüli kánonról. Nemcsak Ady művészete helyezhető és helyezendő el ugyanis a magyar és világlírában, hanem az egyes Ady-versek is az életműben. Az egyes értelmezői csoportok és diskurzusközösségek külön-külön szövegkánonnal dolgoznak, melyeknek alakítását nemcsak szakmai érvek és ízlésítéletek, de társadalmi és politikai mozgások reflexiói is befolyásolják. Hogy a Góg és Magóg fia vagyok én… vagy A grófi szérűn válik-e kiemelten fontos szöveggé, a közvetítők szakmai álláspontja éppúgy meghatározza, mint kimondott-kimondatlan ideológiai diszpozícióik. Világos, hogy a két, azonosulást (vagy elutasítást) provokáló vers közül az előbbi a nemzeti, az utóbbi pedig a bal- vagy jobboldali, kollektivista-radikális ideológia számára bizonyulhat alkalmas alapanyagnak. E szövegek közösségi használattörténete természetesen igazolja is ezt a megállapítást, hiszen a Góg és Magóg fia vagyok én… a két világháború közötti, jobboldali Ady-kultusz ikonikus versévé vált, A grófi szérűn pedig az államszocializmus tankönyveiben volt hivatott bizonyítani Ady baloldali forradalmiságát.

Vajon milyen következtetést vonhatunk le abból, hogy az utóbbi vers nem szerepel a monográfiában, az előbbi viszont külön fejezetet kap? Semmiképpen sem politikai-ideológiai jellegűt. Herczeg számára a versek elsődlegesen poétikai, másodsorban kulturális tendenciák reprezentánsai és formálói. A Góg és Magóg fia vagyok én… olvasati lehetőségei messze túlmutatnak az ideologikus használaton, amint azt a kötetbeli elemzés igazolja. Eszerint a versben részint az „öntanúsítás” gesztusrendje, részint a tradíció és a művészi forradalom antagonisztikus hangrendje érvényesül, olyan lírai teljesítményt nyújtva e dinamikával, mely nemcsak kilép „a vallomáslíra korabeli automatizmusai”-ból, hanem ellenáll az „egyirányú jelentésalakulásnak”, folytonos újraolvasást, azaz „fontos irodalomtörténeti kérdésekre adható, érvényes válaszokat” provokálva (101–108.).

A kötet saját Ady-kánonjában fontos szerepet játszanak olyan, megkerülhetetlen versek, mint A Tisza-parton, A Szajna partján, A föltámadás szomorúsága, A fehér csönd, a Jó Csönd-herceg előtt, a Harc a Nagyúrral, a Kocsi-út az éjszakában vagy a Nem feleltem magamnak; ezek közül néhánynak külön fejezet is szentel a szerző. Hiányzik vagy alig szerepel viszont a Hiszek hitetlenül Istenben, az Isten-kereső lárma, az Istenhez hanyatló árnyék, és több más, jelentősnek tartott „istenes” vers; csakúgy, mint Az eltévedt lovas, az Emlékezés egy Nyár-éjszakára, a Krónikás ének 1918-ból és A halottak élén kötet számos más, sokak által meghatározónak vélt szövege, köztük a teljes Ésaiás könyvének margójára ciklussal. Mindez természetesen magyarázható a szerző személyes és szakmai egyéni ízlésével, preferenciáival, s nem utolsósorban a terjedelmi korlátokkal. Hasonló súlypontválasztások elkerülhetetlenek egy ilyen nagy terjedelmű és magas minőségű életmű interpretációja (és nem pusztán ismertetése) során. Néhány témaszűkítő korlátozás azonban kritikai meggondolásra érdemes, első helyen Ady vallásos és istenkereső költészetével. Ismeretes, hogy az 1908-as Az Illés szekeréntől kezdve Ady köteteinek többségében szerepel „istenes” verseket közlő ciklus, de ezeken kívül is bőséggel találunk nála – saját, bibliai gyökerű kifejezésével élve – „Isten-kereső” műveket, a zsidó–keresztény kultúrkörből egyéni módon merítő költeményeket, sőt kimondottan felekezet- és valláskritikus lírai szövegeket. Közülük számos mű fontosnak bizonyult a recepciótörténet különböző csúcsain és bugyraiban. Herczeg külön fejezetet szentel a témának (Hitélmény és retorika, 257–289.), de – A Sion-hegy alatt kivételével –, nem foglalkozik ezekkel a művekkel, inkább kevésbé ismert verseket elemez, egyébként kiválóan. A téma súlya bizonyára indokolttá tenné a nagyobb terjedelmet is. A recepciótörténet korrekciója csak olyan, tényleges vitahelyzetben valósulhatna meg érdemi módon, amelyben az egyes értelmezői közösségek és diskurzusközösségek által kitüntetett textusok is értelmezés tárgyává válnának, a korabeli interpretációkkal együtt. A Sion-hegy alatt méltányos, tág horizontú és alapos elemzése mindazonáltal már-már feledteti ezt a hiányérzetet.

A Versmutató egyébként olykor félrevezeti az olvasót, aki tájékozódni szeretne a kötet Ady-kánonjáról, vagy éppen csak kikeresné a kedvenc versei elemzését. Például Az eltévedt lovas, a Két kuruc beszélget, Az ős Kaján vagy a Sípja régi babonának egyaránt hiányzik a felsorolásból, noha szó kerül róluk a könyvben, sőt a két utóbbi önálló fejezetet is kap. Ettől (s néhány apróbb címleírási–hivatkozási esettől) eltekintve, a kötet szerkesztése remek, sőt példaszerű.

A monográfia elsőre talán kissé talányos címe – Visszatérés a nyelvbe – egy paradigmatikus tanulmánykötet, a Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és Menyhért Anna szerkesztésében, 1999-ben megjelent Ady-Újraolvasó előszavában felvetett dilemmára utal: vajon képes-e az életmű visszatérni a nyelvbe, azaz beszédképessé válhat-e a kortárs esztétikai kondíciók és a mai befogadói érzékenység számára? (9–11.) Herczeg Ákos válasza egyértelmű és eminens igen. Az irodalomtudomány nemcsak konstatál, hanem cselekszik is: alakítja a diskurzust, befolyásolja a közgondolkozást. Ennek megfelelően a könyvcím performatív aktusa szilárd állásfoglalás Ady védelmében, amit a szerző ezt megerősítő tézise félreérthetetlenné tesz, a könyv gondolatmenete pedig részletekbe menően bizonyít.

Herczeg Ákos (fotó: Szirák Sára)

A nyelvcentrikus szemlélet nemcsak a módszertan befogadásesztétikai aspektusát, hanem annak egészét jellemzi: a „visszatérés” lényegében az oeuvre irodalmi fenoménként való újraértésének nagy rehabilitációs projektuma. A monográfia a grammatikai alany felől közelít Ady költészetének „én-figurációihoz”, melyek hagyományos fogadtatástörténeti kontextusát viszont az életrajzi referenciák uralják. Bár az ellenhagyomány domináns dogmája szerint a szerzőnek teljességgel le kellene tiltania a biografikus kontextust, ezt, nagyon helyesen, nem teszi meg. Herczeg számára ugyanis az irodalmi szövegben feltáruló, történeti értelmű tapasztalati horizont nagyon is létező jelenség, csak éppen maga is nyelvi történésként értelmezendő. A monográfus teljes következetességgel viszi végig Ady én-költészetének ezt a kettős érzékenységű vizsgálatát. Részint a szöveg szoros olvasással feltárható mikrotörténéseire, részint a figuráció tágabb kontextusára koncentrál. Bár nemigen hivatkozik rá, úgy tűnik, Herczeg módszere közel áll Paul de Man retorikai olvasásmodelljéhez, amely a szöveg önmozgását mint potenciált helyezi előtérbe, s a szemiózis történéseit elsősorban ebből származtatja, de mindvégig figyelemmel van a számottevő diszkurzív vonatkozásokra is, legyenek azok életrajziak, kultúrtörténetiek vagy művészetfilozófiaiak. A tekintetben viszont nem szorulunk találgatásra, hogy a Visszatérés a nyelvbe szerzőjének tudományos krédója igen sok tekintetben a magyar irodalomhermeneutikai iskola eredményeire és téziseire épül.

Herczeg elsődleges módszere a poétikai vizsgálódás. Az első fejezetben egy, Ady pályakezdését vizsgáló esemény- és recepciótörténeti, kontextuális elemzést nyújt, de a másodikban már kötetesztétikát vizsgál, a harmadiktól pedig tovább szűkíti a fókuszt. Jellemzően egy-egy kiemelten fontosnak gondolt verset vagy verscsoportot állít a középpontba, megvizsgálva annak figuratív felépítését, valamint a vezérmotívumok szűkebb és tágabb szövegkörnyezetét. Ennek folyamán a korszak irodalmának alapvető kérdéseit is sorra veszi. A Góg és Magóg fia vagyok én…, majd A Hortobágy poétája kapcsán modernség és hagyomány viszonyát, Az ős Kajánt értelmezve pedig a Nietzsche-hatást és horizontot vizsgálja. Ady vonatkozó állásfoglalása mellett, sőt elsősorban a versszövegek retorikai teljesítményét veszi górcső alá. Önálló fejezeteket szentel az Új versek kötetben található A magyar Ugaron, A daloló Páris, illetve a Léda asszony zsoltárai ciklusoknak.

Ha az egy-egy kérdéskörre fordított terjedelmet tekintjük, a pályakezdés mutatkozik a legfontosabbnak. Ha a vonatkozó fejezetek számából indulunk ki, úgy tűnhet, a kötet tematikus súlypontja Ady szerelmi költészete. Mindkét benyomás csalóka kissé, de azért nem alap nélkül való. A pályakezdés és a költői kifejlés az én-figuráció szorosabb vizsgálatán túl is alapvető kérdésnek bizonyul a monográfus számára. A kötet meggyőzően mutatja be a jelformák és a jelentéslétesülés létrejöttének és percepciójának egyszerre poiétikus és szociokulturális folyamatát. Ady lírai beszédmódjának líraimmanens létrejötte, művelődésbeli környezete és irodalmi-társadalmi disztribúciója igen szoros kapcsolatban állnak egymással. A szerző A magyar Ugaron vers kapcsán feltárja, hogyan mozgósítja – és forgatja ki – a tájszimbolika a magyar kultúrában gyökeredző tájeszméket, s egyszersmind az érzékelésre építő, szecessziós művészeti képzeteket. Az így elnyert érzékeny jelegyüttes szemantikai nyitottsága a nemzetközi szimbolizmus, és nem a korábbi irodalmi-kulturális diskurzus keretei közötti allegorézis felé mutat. Az elemzés azért is válhat hitelessé, sőt irányadóvá, mert a középpontba állított szöveget a közvetlen környezetével együtt vizsgálva világít rá a tájszimbolikus teljesítmény jelentőségére. Ezt egészíti ki, illetve – az Ady-oeuvre belső logikája szerint – ellenpontozza A daloló Páris ciklus hasonló módszerű értelmezése. A kulturális és világnézeti horizontok szembesítésének még intenzívebb és széleskörűbb vizsgálatát nyújtja Az ős Kaján remek elemzése; majd ezt követi A Léda asszony zsoltárainak mérvadó interpretációja. Már túl vagyunk a kötet felén, és még mindig az első nagy pályaszakasz áll a figyelem középpontjában. A magam részéről ezt nem gondolom problémának. Részint azért, mert a kötet intenzív szöveganalízisei utóbb meggyőző képet adnak az életmű más poétikai mintázatairól és törekvéseiről is. Részint pedig azért, mert bár nyilvánvalóan jóval többet nyújt, mint egy tematikus tanulmánygyűjtemény, a könyv mindvégig hadakozik a monografikus szemlélet teljességelve ellen, s ezt az averziót, egyszersmind stratégiát, érdemes méltányolni.

Herczeg célkitűzése az volt, hogy elszakadjon az Ady-értés olyan, rögzült alakzataitól, mint a kodifikált tematikus felosztás vagy a „fejlődéstörténeti” szemlélet. Ez a törekvés nem minden tekintetben teljesült, de nyilván nem is teljesülhet egy olyan vállalkozásnál, amely legalább részben a történeti megértés narratív elvére épül. Ady költészete a századforduló irodalmának ellentmondásos környezetében jött létre, és egybeesik az eminens modernség folyamatával, mellyel ugyanakkor több vonatkozásban is polemizál. Herczeg történeti rekonstrukciós kísérlete voltaképpen leköveti ezeket a mozgásokat. Óhatatlanul is történeti aktorokat szembesít egymással, s erkölcsi ítéleteket hoz, amikor rendre Ady modernizmusának ad igazat a Babitséval és a Kosztolányiéval szemben. Rokonszenves, önreflektív megjegyzéseiben a szerző egyébként maga jelez több olyan vonatkozást, ahol az önkéntelen monográfialogika felülírja a monografikus teljességelvet elutasító törekvéseket.

Igaz, éppígy az is felmerülhet, hogy vajon az én-figuráció effektusainak elemzése nem rejteget-e totalizáló effektusokat. A történeti cselekményesítés csupán járulékos és némiképpen elfojtott vonása a könyvnek; ezt az eljárásrendet a könyv beszélője alapvetően nem magának, hanem más értekezőknek tulajdonítja. A vár fehér asszonya, az Elbocsátó, szép üzenet és a Valaki útravált belőlünk értelmezése ugyanazt a felütésszerű vita-retorémát alkalmazza: az eddigi recepció „életrajzi”, „antropológiai” olvasatát ezennel le kell hogy váltsa a dezantropomorfizáló, areferenciális, a grammatikai alanyt és a jelölők stabilizálhatatlan mozgását fölfedező olvasat, melyet természetesen az éppen induló fejezet fog prezentálni, néhány elvbarát szakmunka támogatásával. Vajon valóban szükség van rá, hogy a szerző lecsapjon a recepció vélt vagy valós módszertani és logikai lapsusainak magas labdáira, például az Ady-költészet biográfiai és grammatikai-poétikai szubjektumainak felcserélését-összezavarását észrevételezve-tételezve? A gyanú hermeneutikája nézetem szerint csak korlátosan bizonyulhat hasznosnak, különösen, amikor magával az értelmezéstörténettel folytatunk párbeszédet. A korábbi értelmezői horizontok igazságainak korrekciójára bizonyára csak a horizontrekonstrukción nyugvó előzetes megértés, valamint az így kibontakozó virtuális párbeszéd nyomán nyílhat valódi esély. A Visszatérés a nyelvbe olykor lemond ezekről az előnyökről. Általánosít (gyakran meg sem említi a bírálandó kritikatörténeti dokumentumokat, csak utal rájuk), és a retorikailag gyümölcsözőbb, ám egyúttal szimplifikáló, rövid utat választja.

Mindez persze nem tudományos értelemben vett hiba, sokkal inkább módszertani kérdés, mely attitűdképletek és diszkurzív eljárások formájában konkretizálódik. Egyébként inkább egyes gondolatmeneteket jellemez, mintsem a teljes könyvet. Herczeg rendkívül nagy szakirodalmi és forrásanyagot használ, mellyel többnyire méltányos párbeszédet folytat, kritikai megjegyzéseinek túlnyomó részében eszébe sem jut valamiféle fölényeskedés.

Említésre méltó hibát nemigen találni a könyvben. Egy rigorózusabb bíráló talán kifogásolná, hogy a Nietzschére koncentráló Az ős Kaján-fejezetnek miért csupán a végén kerül elő Halász Előd Nietzsche és Ady című könyve, s akkor is csak egyetlen, mellékes hivatkozás erejéig (183.); vagy hogy a Krisztus-kereszt az erdőn – lábjegyzetbe utalt – értelmezése (285.) során miért sikkad el a (katolikus) ábrázolt korpusz versus (protestáns) képtilalom felekezeti feszültsége, mely pedig bizonyára a vers kulcsát jelenti; s hogy talán mégsem az (egyébként érdemdús) szovjet Mitológiai enciklopédia „keresztény mitológia” terminusa a legalkalmasabb kifejezés a zsidó és keresztény biblikus hagyomány megnevezésére (103.). Jómagam azonban úgy látom, hogy az ilyen esetek nem annyira mulasztásnak, mint inkább ugyancsak a tudományos–módszertani ízlés határesetes jelenségeinek tekinthetők. Az pedig csak a szakszerű használhatóságot teszi nehézkesebbé, hogy nincs összesítő bibliográfia a könyv végén. Persze, melyik kiadó szánna manapság erre terjedelmet?

A kötet erényei jóval számosabbak. Az Ady szerelmi költészetéről szóló, összefoglaló fejezetek (185–204.) a terület briliáns elemzését nyújtják, melyben a történeti-interpretatív és a tropológiai szempont együttműködése teszi lehetővé az intimitás társadalmi és poétikai kódjainak felfejtését. A Párizs-ciklusról (139–156.), a pénz-szimbolikáról (233–256.) vagy a kuruc versekről (291–302.) szóló részek szintén kiforrott hangú, magukkal ragadó szöveg- és problémaértelmezéseket nyújtanak. Herczeg Ákos felkészült kutató, aki komoly terjedelemben, problémaorientáltan, nagy szakmai apparátust mozgatva foglalkozik Ady Endre költészetével. Nem a vélt vagy valós politikai üzenetével és identitásával, nem a közíró és nem a közéleti Ady Endrével, nem a forradalmárral vagy ellenforradalmárral, nem a nemzetivel vagy nemzetellenessel, liberálissal vagy szocialistával – hanem Ady verseivel. Herczeg könyve fényesen igazolja, hogy e költészetnek nagyon is van mondandója a ma számára, de ezt először is magának a mondásnak a történeti korokon átívelő ténye, s nem a vélt vagy valós üzenet felől kell megközelítenünk. Ady költői életműve elsődlegesen nyelvi fenomén, melyet a nyelvi-poétikai hatóképessége tesz jelenlévővé a jelenkor számára is. Hidat építve ugyanakkor a múlt felé is, hiszen nemcsak viszonyban áll a hagyománnyal, hanem maga is a hagyomány része. A Visszatérés a nyelvbe fontos kötet, mely jelentősen hozzájárul a történeti horizontok között közvetítő Ady-költészet megértéséhez.

Herczeg Ákos: Visszatérés a nyelvbe. Én-figurációk Ady Endre költészetében, Alföld Alapítvány – Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2021.

(Megjelent az Alföld 2022/10-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám munkája nyomán készült.)

Hozzászólások